Love to hate

Ismet Gabo cimboramnak kell koszonetet mondanom, ugyanis az o blogjukon (link a jobb felso sarokban) volt szerencsem ehhez a fura bloghoz ( www.gyuloltellensegeink.blog.hu ), ahol is mindenfele orszagokat mutatnak be a nevebol adodoan nem eppen turistacsalogato modon. Miutan Gaboek Angliaban tengetik eletuket, ezert az o linkje az angolgyulolo bejegyzeshez vezetett, amiben persze en rogton kiszurtam az ausztralgyulolo bejegyzes linkjet :) ( http://gyuloltellensegeink.blog.hu/2009/05/09/az_ausztralok ). Elolvastam es folyott a konnyem, ugy rohogtem rajta, teli szajjal. :) Persze nem szabad komolyan venni & szerintem mindenkinek az jon at jobban, ahol el, bar en az angolokon is kacagtam eleget, de az ausztral az odatett rendesen. :) Persze jogosan kerdezhetnetek, hogy ez meg milyen f***sag, de a linken kivul idebiggyesztem a szoveget is, es biztos vagyok benne, hogy akibe szorult nemi humorerzek, az veszi a lapot (es a zsebkendot a konnyei torolgetesehez :) ).
Enjoy. :)

„Az ausztrálok

Egy kurva nagy homoksziget, amelyhez nagyvonalúan korallzátonyokat soroltak, hogy kontinensként tudják eladni. A köcsög Tiszaciánozók legnagyobb nevezetessége egy nem túl bonyolult acélhíd és a mellette felejtett táskaírógép. Ami eredetileg is ott volt – és nem koalamaci vagy kenguru – az vagy halálosan mérgező vagy szó nélkül kettéharap. Amit utólag hoztak, az vagy mindenütt van, vagy senkinek sem kellett, vizsgáljuk meg őket kicsit közelebbről.

Azt ugye mindenki kívülről fújja, hogy ennek a páratlan országnak története fegyenctelepként indult, a teljes igazság azonban ennél sokkal kellemetlenebb, ugyanis rendkívül nehéz meghatározni azt a pillanatot, amelytől kezdve a Brit Birodalom már nem genetikai-hulladéklerakóként tekintett a világ ezen pontjára. Az a brit, akiben van egy kis jóindulat, ezt a korszakot nagyjából a XIX. század közepére teszi. A britek nagy részében azonban nincs, így ők a mai napig így néznek Brucékra. Mi vagyunk annyira tényszerűek, hogy elismerjük, a népesség génállománya a mélyponton már túl van. Azonban muszáj megjegyeznünk, hogy az a hely, amit szerb, horvát, görög, vietnámi és kínai bevándorlók tömegeivel lendületbe lehet hozni, nos ott valami tényleg nem klappol.

Valószínűleg arról is mindenki hallott már, miként viszonyultak az őslakos ausztrálokhoz, azonban ez a kutya-macska barátság nem a szokásos gyarmatosító-gyarmatosított ellenállásra alapult, hanem arra a világon egyedülálló tényre, hogy egy bennszülött társadalom fejlettségben felülmúlja az idetelepített fegyenctelepek átlagos színvonalát. Aki most azzal jön, hogy Ausztrália GDP-je magasabb a miénknél, az sajnos egyáltalán nem érti a probléma lényegét. Az olyan ország, ahol nem a marha vagy a sertés az elsőszámú négylábú, sosem lehet fejlettebb nálunk. Hiába terelik helikopterrel a birkáikat, ez nem jelent civilizációs lépcsőfokot, pusztán egy látványos külsőség.

Ned Kellyn – a helyi Sobri Jóskán – kívül történelmük kimerült néhány török sziklaszirt ellen vezetett szakadatlan és kilátástalan rohammal. A következő világháborúban – becsületükre legyen mondva – legalább igyekeztek kozmetikázni a mérlegen. Azonban ne legyenek kétségeink, nem Rommel meg az esőerdőben betonkeverővel bóklászó agyament japánok voltak az igazi ellenségeik, hanem szokás szerint a hasonlóan idióta új-zélandiak. Az azóta eltelt 60 évben tulajdonképpen semmi sem változott. Katonai erejüket olyan szerencsétlen helyeken fitogtatják, mint Új-Guinea meg a Salamon-szigetek, gyerekmondókáikban azonban továbbra is az új-zélandiak rakják sós kútba a koalákat. Csak lábjegyzetként jegyezzük meg, hogy a briteknél tényleg nincs nagyobb kavarógép a világon. 200 évig úgy uralták Indiát, hogy minden maharádzsát legkésőbb 10 perc alatt egymásnak ugrasztottak. Ugye kitaláljuk, az ausztrál haderőt melyik ország hadseregével párosították össze? (ANZAC)

Népszerű tévhit, hogy Ausztráliában az angol a hivatalos nyelv. Ugyanis sajnos még egyetlen ember sem akadt, aki megértette volna, mi a nyavalyát beszélnek ezek egymás között. Szívesebben társalgunk svájci némettel az anyanyelvén, mint egy ilyen kibogozhatatlan kiejtéssel megáldott szigetlakóval, aki a kígyót „sznájk”-nak ejti, a „todáj” pedig nem a meghalni, hanem a ma jelentéssel bír nála. Míg mi magyarok olyan tudósokat adtunk, akik golyóstollal, hologrammal, atomfizikával, C vitaminnal ismertették meg az emberiséget, Ausztrália egy veszélyes és antiszemita elmebeteget, Mel Gibsont bírta kitermelni, mint követendő példát. Ő és női megfelelője – Nicole Kidman – amúgy sem bírták eldönteni soha, hogy most amerikaiak vagy ausztrálok. Mark Webbert, Lleyton Hewitt-ot meg a sok, még a fehéroroszoknál is több ízfokozót tartalmazó sportolójukat már nem is említjük.

Aki még a netkorszak beköszönte előtt taposta gyermeki éveit, és már unalmasan sokszor vetette ki a tékából apucival a Kutyám Jerry Lee-t, az bizonyára eljutott az ausztrál nemzeti eposz, a Krokodil Dundee megtekintéséig. A cápa és krokodilfogakkal kirakott, egyetlen evőeszközként a bozótvágó bárdot ismerő ausztrál macsó figurája érthetetlen módon ragadt rá erre a népségre. Igazán nem szeretnék sírógörcsöt okozni egyetlen hölgyolvasónknál sem, de a szomorú igazság – és ezt sajnos saját magunk tanúsítjuk – hogy az északi típusú, szőkés ausztrál természetjárók 5 percnél tovább még a legmagasabb faktorszámú naptejjel sem tartózkodhatnak kinn a szabadban. Igaz, hogy az angolszász származású honpolgárok csak kisebb része szőke, viszont a fennmaradó rész a még náluk is rosszabb vörös, akik már attól veszélyes égési sérüléseket szerezhetnek, ha kellő védelem nélkül mennek fel a legfelső emeletre. Amikor az ember közli velük, hogy az ő egy négyzetcentiméterre eső szeplőszáma nem háromjegyű, valamint van némi pigment a bőre alsó rétegeiben, csak bambán és értetlenül bámulnak, úgyhogy a machete meg a cowboykalap mellé tessék nyugodtan odaképzelni egy flakon irixet vagy panthenolt is.

A természetjárásban azonban nem csak a nap a veszélyes ellenség, errefelé már egy egyszerű fürdőzés előtt sem árt életbiztosítást kötni, mert a százféle cápa, folyami krokodil/kígyó, kockamedúza, tüskés rája bármelyike hamarabb végezhet az emberrel, mint a Népbíróság a nyilas kormánnyal. A szárazföldön sem jobb a helyzet. A fülbemászótól a pókon át a kígyókig minden van. Aki a Budai-hegyekben a kullancsokban bírja meglátni az életveszélyt, annak melegen ajánlunk egy sétát bármelyik közparkban errefelé.

Ausztrália az igazi nagy sportnemzetek közé sorolható, na persze akik odasorolják, biztos nem láttak még uszodát arrafelé. Mi magyarok olyan páratlan szépségű helyre építjük sportuszodáinkat mint például a Margitsziget. Egy ausztrál „szakember” egész biztosan értetlenkedne, hogy miért nem a Richter Gedeon dorogi gyára melletti réten áll. Nálunk Széchy Tamás érdemelte ki az Úszópápa megtisztelő címét, Új Dél-Walesben viszont – atya világ, miféle hely lehet az, amit Walesről neveznek el??? – névtáblás, fehér köpenyben rohangáló gyógyszervegyészek ordibálnak a medence szélén, akiknek egy kecses gyermeki lábfej 56-osra növesztése egyszerű délutáni rutinfeladat csupán. Mivel rögbiben rendszeresen elpáholja őket az ősi rivális Új-Zéland, ezért saját játékot találtak ki maguknak „ausztrál foci” néven, amit egy tojás alakú küzdőtéren játszanak, minden különösebb cél nélkül. A magyar focipályákkal ellentétben nem egyetlen mentő várakozik a nyílt törést szenvedettekre, hanem nagyjából úgy kell elképzelni a stadion környékét, mintha a Markó utcában járnánk. Ugye emlékszünk még olyan hatalmas sztárjaikra, mint Aurelio Vidmar, Mark Viduka vagy Harry Kewell?

Egy bazi nagy izé, amelynek kontinensi besorolásában nemcsak Baló György kételkedik. Az egyetlen igazán jó dolog bennük – Kylie Minogue-on kívül – hogy kurva messze vannak.”